Az elsőszülött boszorkány története - A boszorkányok égnek

 Boszorkánynak születni nem mindennapos dolog. Olyannak látni a világot, mint egy átlag ember képzelhetetlen. Kimaradni a mágia uralta világból képtelenség. Elmenekülni a születés jogán szerzett hatalomtól végzetes baklövés.

A legtöbb boszorkány és boszorkánymester a Wicca törvényei szerint élnek, de vannak kivételek. Olyanok, akik klánokba verődtek, majd ahogy telt az idő, ezek a klánok kezdtek csökevényesedni, főleg a boszorkányüldöztetések és a háborúk idején.
Négy fő klán maradt fenn a tizenháromból, akik továbbvitték őseik tudását, tanítását, hitéletét. Közülük váltak ki a világjárók, akik felkutattak olyan embereket, akik egykoron a boszorkányokhoz tartoztak, de a félelem vagy más egyéb ok végett nem merték felvállalni önmagukat. Őket nevezik elhagyatottaknak.

Az elhagyatottak között voltak olyanok, akik be tudtak illeszkedni a klánokba, és örültek, ha gyakorolhatták eddig féltett mágiájukat. De voltak közöttük árulók, akiket nem tudtak azonnal felismerni, csak amikor késő volt. Ezeket az árulókat később, ha volt rá módjuk elkapni őket, megbüntették, de ez sem hozhatta vissza azokat, akiket elárultak. És voltak azok, akik inkább megmaradtak elhagyatottnak, mert nem tudott megbízni sem a klánokban, sem más elhagyatottban, akiről nem tudhatta biztosra, hogy áruló vagy sem.

Én magam is ilyen elhagyatott volnék. Kinek otthona, biztos helye sosem lesz e világban. Ki rejtőzködve éli mindennapjait, titokban gyakorolja mágia hatalmát, s közben figyeli azokat, akik meg akarják találni valami oknál fogva. Minden lépést előre kiszámítani, úgy térni nyugovóra, hogy nem tudhatod, mikor jön el a végső óra, mindig éberen figyelni a környezeted, mert mindig lesz valaki, aki ott jár mögötted.

És igen. A menekülés egyfajta remény az olyanoknak, amilyen én is vagyok. Ám van valami, amit ezek a klánok nem engedhetnek meg maguknak: elveszteni az elsőszülöttet.

Az elsőszülött boszorkány története jóval a klánokba való vonulás előtt jött eme világra. Úgy tartják, hogy a hatalma a klántagok összes erejével felér, egyszerre uralhatja az életet s halált, jövendölései pontosak, belelát az elmébe, átformálja mások gondolatát, feltérképezi a jövőt, kiszűri az áruló vért. Az elsőszülött boszorkány neve titok, csak a a klánok főpapjai és főpapnői tudták, kiket ha elkaptak, nem volt menekvés a kínhaláltól. S csak a szerencsén múlott, ha valamelyik nem tört meg idejében. Ám valami történt. Valaki megtört közülük.

Az utolsó árulás fél éve történt. Azóta nincs megállás. Egyik hely követi a másikat. Az első támadást követően lapítottam, úgy mozogtam, mint egy szellem. Akkor még azt hittem, csak titkos boszorka erőm zavarta meg a támadó ép elméjét. De amikor már a negyedik támadás is bekövetkezett, sejtettem, hogy több van annál, mint egy elhagyatott felkutatása és annak végérvényes kiiktatása. Ekkor szembesültem a tudattal, hogy egy világjáró is a nyomomban van, aki ráadásul megmentette az életem. Egyik alapszabálya a boszorkány eme társadalmának: ha egy klántag megmenti az életed, a viszonzás nem maradhat el. Örülök.

A világjáró egyébként egy egykori elhagyatott volt, aki arra esküdött fel, hogy segít sorstársainak. Gratulálok. Csak tudnám, miért nekem akar segíteni... ja igen! Idézve szavait, mikor megmentett: "Születésed jogán nem egyszerű elhagyatott vagy, hanem maga az elsőszülött gyermek." És miért engem tartanak elsőszülöttnek, amikor tucatnyi gyermekszületés zajlott le, mikor én születtem? Mert az elsőszülött boszorkány napján annak is éjfél hasadtával s telihold idején jöttem e világra. Most erre mit mondjak? Hogy átállították az órát? Egyetlen feljegyzés szerepelteti az elsőszülött boszorkány nevét és születését, és ennek módja szerint járnak el a főpapok és főpapnők, akik ilyenkor kutatni kezdik eme időpont szülötteit. Éljen! És miért fontos ez? Hatalom. Egy olyan mágia uralkodó, mint maga az elsőszülött boszorkány csak még nagyobb hatalmat biztosít annak, aki elkapja és fel tudja használni. És mégis mire? Utódnemzés? Vércsapolás? Jövőbe látás? Mások elleni bevetés? Már most látom sanyarú éveimet, amint egy atombiztos bunkerben tartanak fogva és csak egy lyukon át látom még a napfényt is. És mi van akkor, amikor a világjáró nem engedi, hogy mások lecsapjanak rám? Ő vajon mire akar felhasználni?

Ha a boszorkányok égni fognak, akkor sem leszek senki bábja. Ezt meg én fogadtam meg azon a napon, mikor a szüleimet a szemem láttára vadászták le, s lettem általuk elhagyatott; és akkor, amikor a világjáró beharangozta, hogy valójában miért is akarnak ennyire engem megtalálni.

Párizsi péntek délután

 Kislányként sokszor álmodoztam arról, hogy beutazom az egész világot, hogy különböző embereket és azok szokásait, kultúráit fogom majd megismerni. Képeskönyveket lapozgatva mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell jutnom minden olyan helyre, amely felér egy csodával. Ezért sem akartam átlagos kislány, diáklány és végül egyetemista lenni. Mindig kerestem az alkalmat, hogy új helyeket ismerhessek meg. Mindig kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akik mellett nem unatkozhattam, és ők is ugyanazt a szenvedélyt hajtották: utaztak.

A listámon szereplő helyek végül apránként beértek. Néha hónapokig csak arra gyűjtöttem, hogy eljussak a kiszemelt országba, városba. Ilyen volt Párizs. A szerelem városa, ahogy szokták mondani. Mindig azt gondoltam, hogy a szerelem ebben a városban fog utolérni, vagy mellettem elrobogni. A tanulmányi ösztöndíjamnak köszönhetően megismerhettem a szeretett városom. Beszívhattam azt a levegőt, amely tele volt felüdüléssel, pezsgéssel, tettrekészséggel.

 Az utazás alatt nem izgultam, sőt kimondottan élveztem, hogy egyedül nézhetek szembe az ismeretlennel, hisz hiába a sok olvasás, tanulmányozás, képeskönyvek és a net böngészése az országról és annak városairól, falvairól, megint másabb, amikor ott élhetsz.

A repülőtértől a kollégiumi szobámig, az egyetemen át az Eiffel-toronyig. Szinte csak álomnak képzeltem az egészet, mégis annyira, de annyira igazinak. Szerencsére a szobatársam egy belevaló vagány nőszemély volt, aki ha törte is a franciát, félszavakból is megértettük egymást. Ő mutatta meg a város összes nevezetességét, és mivel művészettörténelemért rajongok, ezért a legtöbb időmet - mikor nem az egyetemen töltöttem - múzeumokat, kiállításokat látogattam.

 Ám nem a múzeum, de nem is az egyetem egyik folyosóján találkoztam azzal a férfival, aki első látásra lehengerelt a titokzatos tekintetével. Mint mindenki, aki úgy gondolta, hogy kora reggel vagy valamikor a délutáni órákban szívesen meginna egy csésze kávét, a legközelebbi kávézóba esik be. Én szinte zuhantam.

Úgy gondoltam, hogy péntek délután mi sem lenne üdítőbb, ha meginnék egy csésze finom kávét és közben csak üldögélnék az ablak mellett és figyelném a járókelőket.

A terv addig stimmelt, hogy megérkeztem a kedvenc kávézómba, és épp be akartam nyitni, amikor az ajtó valamiért zuhanni kezdett a helyéről és a férfi, aki megakadályozta, hogy az ajtó bevágódjon a padlóra, azonmód felébresztette bennem az addig méltatlanul szunnyadó nőt.

A kis közjátékot két erős férfi szakította félbe, akik jöttek az ajtót a helyére illeszteni. Azóta se tudom, hogy miképp történhetett meg pont velem, de örültem neki annyi szent. Főleg, hogy Jean-Luc végig engem figyelt - egy sarokba húzódva ittam a kávém -, majd minden figyelmeztetés nélkül ott állt előttem. Kedves, elragadó, vicces és nagyon szimpatikus férfi, aki anyja által francia, apja által svájci-olasz származású volt.

A kávéház zárásáig csak beszéltünk, anélkül, hogy egymás szavába vágtunk volna, meghallgattuk a másikat. Minden péntek délután így telt, majd szombat reggelenként séta a parkban, minden nap pontban délben ott várt engem az egyetem előtt, elmentünk egy kis étterembe ebédelni. Figyeltünk a másikra. Jó érzés fogott el, amikor hallgattam őt, éreztem a közelségét, és tudtam, hogy nem kell tartanom semmi rossztól tőle. És bár tudtam, hogy talán a tanulmányi évem vége felé el kell majd válnom tőle, nem bántam meg egyetlen döntést sem vele kapcsolatban. Azaz érzés, hogy csak is rám figyel, hogy meghallgat, ahogy gyengéden átölel, megfogja a kezem és belenéz a szemembe... mind csak erősítette a vágyam, a szenvedélyem és a tudatom, hogy igenis kell nekem ez a férfi, még ha csak egy éjszakára.

Jean-Luc azon az éjszakán az életem részévé vált. S még két és fél hónapig élvezhettük a napfényes vagy esős reggeleket, a délutáni kávézgatást, az ölelő karok szétválaszthatatlanságát, a suttogó szavakat, a parkban eltöltött időt és mindazt, amit csak egymástól kaphattunk meg.

Az elválás rossz volt, de kitartottam addig, amíg repülőre szálltam. Ha nem is minden nap, de felhívtuk egymást, üzeneteket váltottunk, video chateltünk. De már nem volt ugyanolyan. És amikor ritkábban beszéltünk, amikor készültem a vizsgákra és csak pár sort írtam neki, és ő nem válaszolt, akkor csak sejtettem, hogy ennek így kell lennie. Elfogadtam, pedig nagyon nehéz volt.

A vizsgák után úgy gondoltam, hogy megkezdem a jövőmet építeni, így elfogadtam egy múzeumi munkát Olaszországban, ami valamelyest közelebb vitt Jean-Luc egyik fontos helyszínéhez, hisz Milánóban született, de ő is, mint a szülei állandóan vándorolt egyik városból a másikba, egyik-másik országba. Milánóban csodás élni, másabb, mint Párizs, de ugyanúgy megvan a maga vonzereje. Itt is a megszokott ritmusomat éltem. Kora reggel futás vagy biciklizés a parkban, aztán irány a munka, délutánonként pedig kedvenc kávéházamba térek egy jó meleg cappuccinoért.

Ahogy egy péntek délután is, mikor már alig álltam a lábamon, a sok leltári munka kifárasztott lelkileg és testileg, és benyitottam végre a kávéház ajtaján, mire egy csattanást és egy "Jajj" felkiáltást hallottam. Ijedten és mozdulatlanul álltam és néztem, hogy kit találtam el, amikor is a legnagyobb döbbenet ült ki az arcomon. Jean-Luc volt az teljes pompájában... betört orral, amit a lendületemnek köszönhetett. Hupsz.

Akkor tudtam meg - persze miután Jean-Lucot ellátták a kórházban -, hogy a szülei több vendéglőt és kávéházat is üzemeltetnek Olaszországban, így Milánóban is. És eddig miért nem futottam össze vele? Jean-Luc elmondta, hogy miután én visszatértem kis hazámba, ő a családi vállalkozásban vette ki a részét, főleg, hogy ő az első szülött fiú - négy fiú- és három lánytestvér mellett -, és az apja nagyon is azt akarja, hogy egy nap ő vehesse át a családi vállalkozást. Nem volt barátnője, pedig nem egy nő akarta magának. Rám várt. Ahogyan én rá. Nem tudtuk, hogy eljön-e ez az idő, hogy tényleg együtt lehessünk, de azt hiszem, hogy a sorsunk nagyon is összefonódott azon a párizsi péntek délutánon.