Ne engedj elmenni

A legtöbben azt mondják, hogy az első találkozás sorsdöntő is lehet, hisz életed szerelme egyszer csak betoppan az életedbe, és örökké együtt lesztek.

Én valahányszor azt vártam, mikor toppan be az a bizonyos nagy és ellenállhatatlan szerelem, nem hogy nem bukkant fel, be se robbant az életembe. Így telt el az általános iskola, majd jött a gimnázium.

Sok barátra tettem szert, köztük voltak lányok és fiúk is. Mindenkivel meg tudtam találni a közös hangot. Viszont úgy hittem, itt se fogom megtalálni a szerelmet. Másodikba jártunk, amikor év közepén végül nyílt az ajtó és a tanár után nem csukódott be azonnal, hanem belépett rajta ő, Zack Davenport. Két évvel volt idősebb nálam. Szőke haj, tengerkék szem, magas, jóvágású és túlságosan szókimondó. Zackről annyit már akkor meg lehetett tudni, hogy egyik iskola követte a másikat, háromból ki is vágták, majd megbukott és hozzánk íratták be a szülei. A fiúk többsége tartott tőle, de voltak, akik benne látták a potenciált, hogy olyan társaságot tudjanak magukénak, aki előrelendítheti egy-egy lánnyal a kapcsolatát, felfigyelhetnek rájuk.

Zack az első naptól kezdve az agyamba vésődött, képtelenség lett volna nem rá gondolni. A "szia"-n kívül nem igazán hangzott el más. Nyár elejére feladtam, hogy valaha is a közelébe kerüljek. Zacknek ugyanis megmaradtak a régi haverjai, akikkel időnként lehetett látni, ehhez a társasághoz a fél osztály csatlakozott. Vágyódtam utána, de mivel sosem voltam népszerű, így nem igazán akartam hülyét csinálni magamból.

Amikor elérkezett a nyár és bezárta kapuit a gimi, a szüleimmel, a nővéremmel és annak pasijával felutaztunk kedvenc és talán egyetlen üdülőhelyünkre, a rusztikus tóparti nyaralónkba, mely három generáció óta a családunk tulajdona, sőt, talán mondhatni központja. Ugyanis ahogy bővült egyik-másik ágról a család, úgy bővült a ház is, így vált a 3 szobás, konyhás, nappalis, ebédlős házból, egy közel húsz szobás-fürdőszobás, 3 konyhás-ebédlős, talán a világ leghatalmasabb nappalijával rendelkező ház.

Apunak két bátya és két öccse mellett, van még egy nővére és egy húga. Anyunak pedig két bátya és egy húga. Mindannyian egyszerre érkeztünk gyerekestől, csomagostól, autóstól. A parkolót kétszer szélesítettük, hogy bőven elférjenek a kocsik a ház közelében, mely azóta kapott egy nyitott, lapos tető kocsibeállót is. Mindenkinek megvolt a maga szobája, soha nem cseréltük, így szerencsésebbnek éreztem magam, mert az én szobám a ház közepén helyezkedett el, az emeleten, kétszer akkora volt, mint a többieké, ahová nyugodtan becuccolhattam a gitárom, a zongorám és a dobfelszerelésem. A kilátás pedig gyönyörű éjjel is nappal is. És mint mindig az utolsó érkező a családból nem volt más, mint apám húga, Carlene, aki három éve elvált az előző férjétől, van neki egy nyolc éves lánya, Linette, és másfél éve titokban újraházasodott. Az új férjnek, Iannek három gyereke van az előző házasságából, és ma kerül sor a bemutatkozásra.

Apu nyitott ajtót, amikor meghallottuk a csengőt. Mindenki a nappaliban volt, ahol épp a legújabb póker partyt nyomtuk. Carlene csilingelő hangja azonnal megütötte a fülünket, és ahogy belépett szinte kivirult a nappali. Linette ugrándozva követte őt, majd az unokatestvérei közé rontott, akiket azonmód a padlóra gyűrt. Carlene új férje, Ian jóképű, magas, szőke hajú és kék szemű. Aranyosak voltak egymás mellett. Ian üdvözölt minket, majd jöttek a gyerekei: a szintén 8 éves lánya, Maggie, a 12 éves Ben és a 18 éves Zac. Zac, az osztálytársam.

Amikor Zac is mindenkit köszöntött és rám tekintett, mindketten döbbenten meredtünk egymásra. Carlene és Ian sem gondolták volna, hogy egy osztályba kerültünk, ami szintén meglepett, hisz ők voltak, akik beíratták a srácot a sulimba. Zacnek sem említették meg, hogy Carlene rokona ott tanul, mintha elfelejtette volna.

Nahát, összejött a család!

A vacsora után mindenki ismét nekiveselkedett a pókernek, de amikor már háromszor egymás után veszítettem, feladtam, és végül visszatértem a szobámba. Miután megfürödtem, még kimentem a teraszra, ekkor szembesültem a ténnyel, hogy a mellettem lévő szobát Zac kapta meg a testvéreivel együtt. Apu még az est folyamán beharangozta, hogy a következő nyárra meglesz a felújítás is és a bővítés is. Zac tényleg nem tudta, hogy én, mint az osztálytársa a mostohaanyja rokona. Nem sokáig beszéltünk, de már ennek is örültem, mégis vegyes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Úgy akartam vele legalább egyszer beszélni, úgy szerettem volna a társaságában lenni, és most erre tessék, kiderül, hogy a családom tagjává vált már másfél éve, de eddig hallani sem hallottunk róla és a többiekről.

A nyaralás valamelyest jól telt. Esténként társasjáték, vagy póker. Délelőtt horgászás, úszás a tóban, vagy csónakázás. Esetleg egy hatalmas kirándulás a közeli erdőben és a hegyen. Délutánonként csavargás a közeli kisvárosban, grillparty, napozás és vadles. De hiába telt az idő, Zac és én megmaradtunk egyfajta osztálytárs-rokon-féle kapcsolatban. Amikor találkoztunk a konyhában, köszöntünk egymásnak, aztán mentünk a magunk útjára. Ebéd és vacsora együtt a családdal. És ha ki is mentem az erkélyre, nem sokáig volt kint a sajátján. Az utolsó héten viszont észrevettem, hogy se a dobbal, se a gitárral, de még a zongorával sem foglalkoztam. Rájöttem arra, hogy Zac nem lehet az a srác, akiről mindig is álmodoztam. Neki is és nekem is más az életünk, még ha egy családba is kerültünk.

Úgy tértem vissza a gimibe, hogy semmi sem változott. Zac ugyanazokkal lógott, mint eddig, újdonsült barátai, az én osztálytársaim már akkor nap megtudták, hogy egy családba tartoztunk, de úgy tettem, mint akit ez alig érdekel. Elfogadtam és kész. Így volt vele Zac is. Legalábbis ezt néztem ki belőle.

Karácsonykor ismét összejött a nagy család a tóparti házban. Carlene terhes Iantől, mindenki örült neki. Az ajándékozások megtörténtek és most Zac, Ben és Maggie is kapott ajándékokat, aminek úgy tűnt örültek. A tavasz beálltával a tóparti házban megkezdődtek a felújítások és a bővítések. Mire elérkezett a második nyarunk, így közösen, Zacnek, Bennek és Maggienek is külön szobája volt, aminek jobban örültek, mint a karácsonyi ajándékoknak. Zac viszont ekkor nem maradt sokáig, a haverjaival együtt elment szörfözni a tengerpartra. Ezt a többiek elfogadták. Én viszont így belevethettem magam a zenetanulásba, az új kották megírásába. Másfél hét után kaptuk a hírt, hogy Zac balesetet szenvedett, két bordája megrepedt, a bal karja eltört. Ian és apu mentek el érte, miután egy hétig volt kórházban megfigyelésen. Három hétig Zac szinte király életet élt a nyaralóban, mindenki ugrált neki, pedig maga is fel tudott kelni az ágyból, és még ha nehézkesen is, de lement a konyhába egy pohár vízért. Mire ismét visszatértünk a gimibe, már a gipsz is lekerült róla.

A gimi kezdetén valami megváltozott. Zac többször jött oda hozzám. Beszéltünk, először csak egyszerű dolgokról, mint az időjárás, vagy hogy új felnit vett az apjának, új tetováláson gondolkodik stb. Volt, hogy átjött egy-egy hétvégén: együtt tanultunk, készültünk a vizsgákra, moziba mentünk, vagy bevásároltunk a kis családnak, esetleg elmentünk a testvéreivel a vidámparkba, vagy az állatkertbe, vagy egyszerűen elmentünk sétálni, gördeszkázni, beültünk egy kávézóba és hasonlók. Jó volt és felszabadultabbnak éreztem magam. Zac sokat beszél ez tény, de örültem neki és órákig képes lettem volna hallgatni őt.

Miután végeztünk a vizsgákkal, tudtuk, hogy a családdal ez lesz az utolsó közös nyaralásunk. Új élet, főiskola vagy egyetem, tanulás mellett mit kellene dolgozni, most ezeken járt az agyam. Már a második hetet töltöttük a nyaralóban, amikor Zac bekopogott a szobám ajtaján. Beengedtem, mire az első megjegyzése az volt, hogy nagyobb a szobám az övénél. Protekció. Kiderült róla az is, hogy jól dobol és valamennyire ért a gitározáshoz is. Egy egész hétvégét töltöttünk zenéléssel, majd az erkélyen állva néztük a naplementét. Hajnalig csak beszéltünk, majd elmentünk aludni. Jobban mondva Zac ott maradt a szobámban és a kanapén húzta meg magát, míg én a saját ágyamban aludtam. A délelőtti órákban nem mentünk le a többiekhez, nem akartunk. Egy valamit viszont nagyon: egymást.

A nyár végéig kusza és zavaros volt minden. Zac és én összejöttünk. Ezt azonnal közöltük a családdal is, ők viszont nem ellenezték, amit mi nem igazán értettünk, de ők valamiért nagyon is tudták, hogy lesz köztünk még valami. Egyikük sem volt ellene. Viszont a nagy kérdés: ki hová megy egyetemre? Zac mérnöknek készült, én zongoratanárnak. Nemcsak ezt akartuk, hanem közös életet is kezdeni. Zac sosem szerette a nagyvárosi életet, de nem akart lecsúszni egy jól kínálkozó lehetőségről sem. Végül megtudtuk, melyik egyetemre vettek fel. Mindkettőnk bekerült a San José-i egyetemre, és mivel együtt akartunk élni, így albérletet kerestünk. Közös egyetemi évek, közös élet.

Nem mondanám, hogy minden tökéletes volt, nem is törekedtünk rá, mert úgy se akartunk tökéleteset, csak egyszerűt és azt is jót. Voltak súrlódások, amiket meg tudtunk beszélni. Ha össze is vesztünk, nem tartott sokáig. A legtöbb hétvégét együtt töltöttük, kirándultunk, felfedeztünk más helyeket. Lettek új barátaink is. A nyarakat félig a családdal, félig a barátokkal töltöttük, de volt olyan is, amikor csak kettesben elmentünk valamerre. Az egyetemet befejezvén mindketten sikeresen elhelyezkedtünk, új lakásba költöztünk. Négy év munka után pedig terhes lettem. Ekkor vettünk egy közös házat és terveztük a közös életünket a gyerekkel együtt. Négy gyermekünk született, de mindannyian abban a szellemben nevelkedett, amit mi kaptunk a családtól. Ők is megismerkedhettek unokatesókkal, a bővített tóparti házzal és mindazzal, amit korábban mi is megtapasztalhattunk.

Zacnek és nekem még jóval az első terhességem előtt pedig elkészült a közös tetoválásunk: "Ne engedj elmenni". Másnak furcsa volt, nekünk a biztos talapzat, hogy számíthatunk egymásra, megvárjuk a másikat, gondoskodunk egymásról. Ő volt számomra az első és egyetlen találkozás.

Eudora

Számos történet kering a mi kisvárosunkban. Számos ember hisz a mesékben, a legendákban és a rémtörténetekben. Egy ember életét a születésétől kezdve egészen a haláláig betűről-betűre, pontról-pontra ismerik, de azt kevesen tudják, hogy mit élhetett át igazán azaz ember. Javarészt mindenki csak a felszínt látja, kapargatja, hátha talál valamit, de ami a felszín alatt rejlik, azt még a legjobb barátok sem láthatják soha.

Eudora is pontosan ilyen ember. Az anyja, Drusilla fiatalon szülte, az apját még kiskorában elvesztette. Az anyja újra házasodott, a mostohaapa az esküvő után szívrohamot kapott. Ezután egy ideig Drusilla és a kis Eudora szépen élték az életüket a kisváros peremén. Drusilla gyógynövény- és parfüm boltot vezetett. Eudora pedig mint a többi kislány nőtt és nőtt, jó tanulóvá lett, szorgalmas, mosolygós gyermeknek ismerték. 8 éves volt, amikor az anyja úgy döntött, hogy ismét megházasodik. Az új férj, Colman mindenki számára nagyon kedves, humoros és igaz embernek tűnt. Az első félévben mindenki úgy gondolta, hogy Drusilla végre boldog lehet, és akár bővülhet is a család. Ám a gyermekáldás elmaradt, az asszony betegessé vált. Az üzlet alig egy év alatt romokban hevert, és végül bezárták. Eudora mosolya ezzel együtt halványult, majd a kislány végleg elzárkózott a külvilágtól. Magántanuló lett, és csak egyetlen alkalommal látták viszont: édesanyja temetésén. Senki nem kérdezhetett tőlük, a férj kétségbevont minden olyan embert, aki jó indulatúan közelített feléjük. A szomszédok sem kockáztatták, hogy a házuk közelébe menjenek, hiába sajnálták a kislányt, aki ezzel együtt a többiek számára már csak egy láthatatlan folt maradt.
Eudora újbóli felbukkanása a gimnázium harmad évében következett be: gyönyörű, fekete hajú és szemű lánnyá változott, aki csendben meghúzta magát. Az, hogy ismét emberek között jelent meg kérdéseket vetett fel, hisz senki nem tudott róla semmit. Mostohaapja állítólagos lelépését kevesen hitték el, hisz a férfit másfél éve nem látták ugyan, de a kocsija a mai napig a ház udvarán áll és a rozsda eszi. A rendőrség is eltűnt személyként tartja számon, mivel a bankkártyáját 60 km-re arrébb használta utoljára és igen nagy pénzösszeget vett le, míg mostohalányát egy cent nélkül hagyta magára. Eudora csendes jelleme és a sötét öltözék, amit kezdetben viselt, lassan felváltotta a jókedv, visszatért a hangja és vele együtt a régen látott mosolya, kockás farmeringeket és farmernadrágokat kezdett el viselni, iskola mellett pedig dolgozott, miközben egy titokzatos nagynéni lett a gyámja, akiről még az iskolaigazgató sem tudott semmit. De mivel fontos volt megjelennie, meg is jelent.
A mostohaapa húga, Louella, akiről annyit lehetett tudni, hogy mindössze 23 éves, fiatalon ment férjhez, végül másfél éve megözvegyült. Eudora egy éven keresztül keményen tanult és dolgozott, Louella odaköltözött a lányhoz, és amint összegyűjtötték a pénzt, a gyógynövény- és parfüm bolt ismét kinyitott. Mindenki odasereglett, mindenki akart venni a régen készült termékekből. Eudora örökölte anyja tehetségét ez ügyben és újabb egy év alatt felvirágoztatta a kis üzletet, majd végül a gimnáziumot is sikeresen zárta. Az egyetem első évében már mindenki megfeledkezett arról, hogy Eudorának min kellett keresztül mennie, amikor is ismét a figyelem középpontjába került: az eltűnt mostohaapa egyetlen fiúgyermeke, a 25 éves Clay, aki a legtöbb szingli nőt és anyukát, és férjezett anyukát lenyűgözött a megjelenésével. Clay majdnem kiköpött mása volt az eltűnt apjának, kivéve sötétkék szemét és sötétbarna haját. Testét tetoválások sora borította, koponyát átszúró kard díszített motorján jelent meg, s elegendő volt tőle egy mosoly, hogy mindenkit lenyűgözzön maga körül. Egyedül Eudora és Louella nem voltak oda érte, amit ugyan nem hangoztattak, de látszott rajtuk, hogy nem éppen repesnek az örömtől.
Clay kutatott az apja után. Ugyanis nem hitte, hogy valójában eltűnt. Minden nyomot, amiről értesült, amiről tudni vélt maga is megvizsgált. És amikor megtudta, hogy Louella lett a gyámja a mostohalánynak, így nem volt kérdés, hol folytatja a nyomozását apja után. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy talán Claynek van igaza, és Colman nem egyszerűen eltűnt. Louella mindent megtett, hogy Clayt kiiktassa a köztudatból, és amikor úgy gondolta sikerült, akkor buktatta le saját magát. Clay szívósabb volt, mint az apja, és sok mindenre rájött, jó megfigyelő és elterelő volt. S amikor egy teljes hétig eltűntként tartották nyilván, a motoros haverjai jöttek körbeszimatolni a városba. Louella akkor érezte igazán, hogy bajban van, így Eudorával együtt egyik éjszaka elszöktek a városból, ám a motoros banda addig üldözte őket, amíg el nem kapták.
Clayt miután sikeresen kiszabadították, a férfi kérdőre vonta Louellát, aki kénytelen volt vallani. Colman tény és való, hogy sokáig azaz ember volt, akit ismertek, de egy szektába kerülve egyre furcsább és furcsább jelek mutatkoztak rajta, mint például a hallucináció. Drusilla próbált volna rajta segíteni, de a férfi erősebb volt, és végül az asszony egyre inkább elgyengült. Miután az asszony meghalt, Eudorát szerette volna a szektába bevonni, amitől a lány rettegett. Louella az első adandó alkalommal segített a lánynak, így Colmannek távoznia kellett az élők sorából, hogy több kárt ne okozzon. Clay nyomozni kezdett a szekta után, apja holmijai között rá is lelt egy naplóra, melyben részletesen kifejtette gondolatait a gonoszról és a jó elpusztításáról. Eudora lett volna a következő áldozata. Az első áldozat viszont Clay anyja volt, akit 10 évesen vesztett el és abban a tudatban élt, hogy balesetben halt meg. Colman maga volt a szekta, senki más nem volt rajta kívül. Kedvesnek mutatta magát addig, amíg el nem jött az óra a feláldozásnak. Drusilla későn vette mindezt észre, és végül az életébe került. Eudora viszont megmenekült. De mégis milyen áron? 

Ígéret - Sose felejts el

Augusztus közepe volt. Az elmúlt két hétben vihar tombolt a kis tengerparti városkában, ahol már 35 éve élek. 5 éve is ugyanilyen vihar tombolt, sokan a mai napig nem feledik, köztük én.

Az a vihar nem egyszerű vihar volt, olyan erővel zúdult alá, melyet csak isten haragjának neveznek. Hirtelen, minden előrejelzés nélkül tört be és söpört végig, elzárva mindenkit a külvilágtól.

Két hétig tartott, mint most is, de utána az ég olyannyira tiszta volt, mintha kristály lenne, igaz, hagyott maga után annyi munkát, hogy az emberek hónapokig azon dolgoztak, hogy a romokat eltakarítsák, és helyreállítsanak mindent még a téli időszak előtt.

Az én életem során a városban ez volt az hatodik olyan vihar, amely emlékezetes volt mindenki számára. Az elsőt pont születésemkor éltem át, mikor anyámnál beindult a szülés. Senki nem volt otthon, a vihar két fát is a házra döntött, nem működött az áram sem. Anyám egyedül nézett szembe a szüléssel. Fiatal volt csupán, fiatalon esett teherbe. Az apám valahová északra nyargalt, mert tudta, hogyha marad, akkor örökre leláncolnák. Azóta se látták. Szóval, azon a szörnyű viharos napon megszülettem, és csak úgy neveztek: Viharhozó. Mintha én tehettem volna akkor, hogy azon a napon meg kell születnem. Ja, igen. Én voltam az egyetlen újszülött azon a napon.

A második vihar anyám esküvőjén történt: anyám összejött egy motoros fickóval, aki nem szerette a gyerekeket - vagy csak engem nem -, de mivel épp teherbe ejtette anyámat, úgy gondolták, jó buli lesz esküvőt tartani. Szóval, anyám, én, a vőlegény, anyám szülei, és a vőlegény haverjai motorokkal együtt lementünk a homokos strandra, de még mielőtt az igen elhangzott volna, a vihar is megérkezett. Persze egyből ment a találgatás, hogy mivel nem szerettem a vőlegényt, biztos én kértem a vihart. Az esküvő elmaradt, a násznép... hát, igen... a motorok egy része odaveszett, a díszlet odalett, és hát a vőlegény is lelépett. Anyám megint egyedül maradt, de már két gyerekkel.

A harmadik vihar anyám bátyjának temetésén köszönt be. A pap gyönyörű szertartásba kezdett, a fél város ott állt és együtt érzett a családommal. A nagybátyámat összvissz 2x láttam életem során, mindenki jobban ismerte nálam. Mindig azt mondták, hogy sokat utazik, keményen dolgozik... részben igaz is volt, nem tagadom, hisz több vállalkozást is vezetett, emellett 3x nősült, 3x vált el, 3 gyermeke született 3 anyától, akik rühellték egymást és minket. És természetesen a vihar lecsapott. Szó szerint belecsapott a közepébe... És persze megint én lettem a fekete bárány.

A negyedik vihar gimnazista korom utolsó évében történt egy péntek délutáni napon. A barátnőimmel együtt elmentünk vásárolgatni, filmet néztünk, beültünk egy kávézóba, ahol ráadásul az a helyes srác dolgozott, aki nem épp a jó magaviseletéért volt híres. Volt, hogy fél évre felfüggesztették, volt, hogy kitiltották bizonyos szórakozóhelyekről, mert a haverjaival randalírozott, és volt, hogy megbukott, ami miatt átkerült a mi osztályunkba. És onnantól kezdve valami elkezdődött. Valami, ami egy apró szikraként fogható fel, ami aztán kisüléssé, hanem felsüléssé alakult. Három hónapja volt már az osztálytársam, amikor Blake minden szó nélkül, váratlanul odaállt hozzám és megcsókolt. Hallottam a gúnyos kacajokat, a tapsvihart, a füttyszót... és ha már Viharhozónak titulálnak, akkor a csattanós vég sem maradhatott el úgy középtájon. Mint megtudtam, Blake meg akarta tudni, hogy én, mint viharhozó, tényleg képes vagyok hurrikánt hergelni. Lehet, egy figyelmeztető tábla se lenne elég ahhoz, hogy valaki közelebbről megismerjen. Sajnos a születésem körülményei bearanyozták az egész létem, de az a csók akkor is kitörölhetetlen lett számomra. Blake még aznap randira hívott, 3x kapott visszautasítást, de nem tántorodott el. Tetszett a hozzáállása és úgy gondoltam miért is ne. Belementem, hogy randizzunk. És mint mondtam, azon a bizonyos napon - amikor randiznom kellett volna azzal a bizonyos jóképű sráccal - Blake végül dolgozni kényszerült, én viszont úgy döntöttem, hogy a barátnőimmel betérünk a kávézóba. Blake szolgált fel, aminek én nagyon örültem. Miközben a barátnőim napi történéseit hallgattam, a szememmel követtem Blake-et, aki szintén engem figyelt. Már azok a lopott pillantások is arra sarkalltak volna, hogy villámokat gerjesszek. És mit ad isten, a villámok meg is érkeztek és a vihar robajszerű hanghatásokkal vegyítve letarolta a fél várost. A barátnőimnek még sikerült kimenekülni néhány más vendéggel és dolgozóval az épületből, de én és Blake ott ragadtunk a beszakadt mennyezet alatt, amit csak az erős, vaskos pult tartott meg. Fél napjukba telt, mire megtaláltak minket ázva-fázva - nem mintha nem lett volna esélyünk lelépni onnan, hisz akkora torlasz nem keletkezett a beszakadástól. A lényeg az volt, hogy arra a fél napra is, de egyedül lehettünk. Igaz, vacogtunk, de amint átöleltük egymást, már nem éreztük a hideget. Az a melegség, ami átjárta egész lényem, hogy végre találkozhattam valakivel, aki nem látja bennem a rosszat, a viharhozót, elmondhatatlan.

Az ötödik viharra igen hosszú ideig vártunk. Mintha elkerült volna minket hosszú időre, nem csapott le hirtelen, nem tombolt, ha esett is, nem okozott kárt semmiben és senkiben. 30 éves voltam. Blake-kel közös életet teremtettünk. A rossz fiú imázs még benne maradt, de jó értelemben. Ugyan sosem tudott megállapodni egy munkahelyen sem: volt kifutófiú, segédmunkás, rakodómunkás, fuvarozó és még sorolhatnám, de ennek ellenére mindig jól éltünk, nem aggódtunk semmi miatt. A város kis kápolnájában volt az esküvőnk, két évre rá megszületett a kislányunk, öt évre a kisfiunk és minden jól alakult. Én annak a kávézónak lettem a tulajdonosa, ahol a szerelmünk elkezdődött. Blake szívesen besegített az ottani munkába és a házi teendőkbe egyaránt, de tudtam, hogy valamilyen szinten szabad lélek, akit nem szabad elzárva tartani a külvilágtól. Azon a napon rossz előérzettel keltem fel, mert tudtam, hogy Blake ismét a tengerre megy dolgozni. Ismertem a csapatot, akikkel együtt dolgozott, de valamiért most nem akartam, hogy menjen. Kis vita is keveredett közénk emiatt, de Blake azzal nyugtatott, hogy ő a Viharhozó kedvese, nem érheti baj. Blake volt az egyedüli, aki felemlegette becenevem és a hozzátartozó történeteket, csak neki volt joga ehhez, a város többi lakója félt megszólalni is, ha rólam volt szó, mert ugyanakkor Blake odaadóan megvédett másokkal szemben. Engedtem neki. Hagytam, hogy elmenjen. Elvitte a srácokat a nagyihoz, én kikísértem a hajóig és addig figyeltem, amíg el nem tűnt a látóhatáron. Azon az éjjel a villámok egymásba futottak, pókhálószerűen fedték be a sötét eget. A vihar ideje alatt mindenki a menedékhelyekre vonultak el, anyám a gyerekeimmel, a testvérem és családja szintén az egyik óvóhelyre mentek. Én viszont maradtam a tengerpartra épült házunkban, és az erkélyem ablakából figyeltem az öblöt, ahol utoljára láttam a férjem. Az öbölben maradt csónakok, hajók és két jacht mind felborulva hullámzott a vad vízen. Akkor éreztem úgy, hogy imádkoznom kell, még ha Blake sose szerette az ilyesmit. Két hét. A gyerekeim ennyi ideig voltak anyám mellett, akit kis híján az őrületbe kergettek, mert a szüleiket akarták. Én mégis - tudva azt, hogy a gyerekek biztonságban vannak - a kikötő felé vettem az utam, ahogy vagy tíz másik asszony is. Mindegyikünk félt, rettegett, és reménykedett.

A Viharhozó - suttogták a hangok. A rég elfeledett sérelmeknek nem engedtem utat a kitörésre. Mert mindvégig ő járt a fejemben. Az ő szavai dobogtak a fülemben. A Viharhozó kedvesét nem érheti baj. Így telt el egy év, majd egy újabb és újabb, amíg már nem számoltam. Az akkori viharban három hajó ment ki a tengerre halászni, a három hajó legénységéből csak egyetlen egyet nem találtak meg: Blake-et.

Ennek 5 éve, és egy újabb viharral gazdagodtunk. A Viharhozó kávézó pedig kibírta a megpróbáltatásokat. Az egykori házunkat lezártam, a gyerekek nem érezték jól ott magukat, de eladni sem akarták, mivel azt az apjuk építette. Akadt, aki szívesen megvásárolta volna tőlem, de nem engedtem. A kávézó fölötti emeletet csináltattam meg hármunknak, amit a gyerekek is szerettek. Nem volt nagy igényük, mindig rendre elkészültek mindennel, besegítettek, amikor kellett és ha úgy adódott sokáig fennmaradhattak. De egy valamit sosem tudtam nekik visszaadni, és az az apjuk.

Amint a vihar elcsendesedett, az utcák ismét megteltek. Kár itt-ott volt, de nem nagy. Ám most nem volt kedvem kinyitni a kávézót. Valamiért úgy éreztem, ideje visszatérnem az öbölbe. A halászok igyekeztek rendbe hozni a dolgaikat, néhány gyerek egy kutyával futkározott a parton a törmelékek között. Mintha mindennapos dolog lenne egy-egy vihar. Apró mosoly jelent meg arcomon, miközben körbetekintettem, de hamar elkomorultam, amikor megpillantottam a távolban lévő házat. A vihar most sem tett benne kárt, ugyanúgy néz ki, mint amikor bezártam magunk mögött. Üres, mégis erős és masszív. Vissza akartam menni a lakásomba, amikor valakit megpillantottam a ház mellett. Érdeklődve vizslatta az épületet. Egy újabb vevő. Pedig még egy táblát is kihelyeztem nem eladó felirattal. Úgy döntöttem, magam oldom meg az ügyet. Ahogy egyre közelebb érkeztem a házhoz, a tekintetem meg-megakad a háttal álló idegennek, aki valamiért nem volt annyira idegen számomra. Csak néhány méter választott el tőle, amikor megálltam, mert a lábaim nem engedték, hogy továbbmenjek. Mert nem tudtam, hogy hallucinálok, vagy meghaltam és a mennyben vagyok. Megfordult. Kisfiús mosolya, vibráló tekintete és férfias arcvonala egyből felszaggatták a rég elnyomott érzéseimet. Látta rajtam az értetlenséget, a gyász okozta fájdalmat és a döbbenetet, mégis csak mosolygott, majd elindult felém.

- Nem megmondtam, hogy a Viharhozó kedvesét nem érheti baj - állt meg előttem és megsimogatta könnyektől maszatos arcom. Blake életben van. - És emlékszel, mit ígértem akkor a kávézóban?

- Sose felejts el - suttogtam rekedten. Nem is mertem volna megtenni.

Blake hangja, mosolya és ölelése az elmúlt 5 év fájdalmát enyhítette, de nem feledtette. A hajóbalesetben súlyosan megsérült, egy másik hajó talált rá, amint a vihar enyhült. Egy évig tartó kóma, emlékezetvesztés, hosszan tartó kórházi tartózkodás és végül a visszatérés. Blake nem tudta magáról, hogy kicsoda, de mindig ugyanarról álmodott: egy lányról, aki vihart hoz.

Blake visszatérése hatalmas vihart kavart a város lakóinál. A gyerekek azonmód rohantak a partra, amint anyám közölte velük a hírt. Ahogy nekünk, úgy Blake-nek is idő kellett, hogy feldolgozzuk a történteket. Nem hagytuk el a várost. Fokozatosan költöztünk vissza a partra, mégis a legtöbb időt a kávézóban töltöttük. Blake már nem ment vissza a tengerre dolgozni, mert nem akart még egyszer távol lenni a családjától, ám hajógyártó vállalkozása jól jött a városnak. 5 év kimaradt az életünkből,  amit sosem tudunk bepótolni, de van még előttünk sok-sok év, amit együtt tölthetünk.